Kézen
fogva lépkedtünk ki a stúdió ajtaján,majd beszálltunk Jackson kocsijába.A
megadott címre több,mint fél órás út vezetett,mely közben a gyomrom a lehető
legkisebbre szűkült.
Mikor végre leparkoltunk az ajtó előtt,alig tudtam rávenni magam,hogy
kiszálljak a kocsiból.A lábam nem igazán akart engedelmeskedni az agyamnak,elég
kelletlenül mozogtam.
-Jó napot!-köszöntött minket egy mosolygós hölgy a hatalmas irodaépület
haljában.
-Jó napot!Fél hatra van időpontunk Kevin Makenzie ügyvédúrhoz.-vázolta a tényeket
helyettem Jackson.
-Öhm…-kezdett el nézegetni valamit a gépben.-Igen,meg van!Haramadik
emelet!-intett a lift irányába.
-Köszönjük.-bólintottunk majd a lift irányába sétáltunk.Legszívesebben
lépcsőztem volna,mert alig hogy beléptünk a liftbe a gyomrom is cikázni
kezdett.
-Nyugi!-szorította meg Jackson a kezemet.Kinyílt az ajtó,egy hatalmas folyosón
találtuk magunkat,mindkét oldalon sorra álltak az irodák,aszisztensnők
rohangáltak össze-vissza,mindenféle papírokkal a kezükben.
-Elnézést!-szólíttottuk le az egyiket.-Megtudná mondani merre van Kevin
Makenzie irodája?
-Ott a folyosó végén!-mutatott a folyosó legvégén álló nagy,díszfaragásos
faajtóra.
-Köszönjük.-indultunk el a folyosón.Egyre erősebben kapaszkodtam Jacksonba,
-Nyugi.-suttogta még az ajtó előtt,majd lassan kinyitotta.Egy újabb púlt állt
előttünk,mögötte egy idősebb felkontyolt hajú nővel.
-Jó napot!-sétáltunk közelebb.
-Jó napot!-pillantott fel a monitor mögül.-Miben segíthetek?
-Fél hatra van időpontunk Dr.Kevin Makenziehez.-nyögtem ki,a torkom már a gondolatra,hogy
nem sokára találkozok az apámmal,összeszorúlt.
-Óh,igen.Kérem leülnének egy kicsit?-mutatott az ajtó melletti
fotelekre.Bólintottunk,majd a fotelekhez sétáltunk.Jackson leült,de én képtelen
voltam,fel-alá járkáltam,mint valami őrült.
-Clara…-szólt halkan Jay,tudtam,hogy csak nyugtatni akar,de most úgy se ment
volna.Rápillantottam,majd folytattam a járkálást.
Legalább tíz percig várakoztunk,Jackson próbált lenyugtatni,de miután
látta,hogy ez lehetetlen,inkább arra törekedett,hogy éreztesse,hogy velem van.
-Bemehetnek!-jelent meg mellettünk a hölgy,az ajtóra mutatott.A gyomrom annyira
összeszűkült,hogy kezdtem azt hinni,hogy már teljesen el is tűnt.
-Jay…-nyögtem.
-Itt vagyok!-karolta át a derekamat.-Biztos,hogy akarod?-kérdezte utolsó
reményemként.Talán jobban jártam volna,ha visszakozom,de képtelen voltam
feladni.Lehet,hogy mazohista vagyok,de ha már eljutottam idáig,kötelességemnek
éreztem legalább bemenni és megpillantani.
-Ühhüm.-bólintottam.
-Rendben.-vett egy nagy levegőt ő is,majd kinyitottuk az ajtót.Egy kisebb
szobába léptünk,a falon egy hatalmas plazma tv állt,vele szemben egy
íróasztallal egy csúcsmodern számítógéppel.Az asztal mellett állt három
darab,nagy,fekete bőrfotel.Az egész szoba tökéletesen ízlésesen,ugyanakkor
mégis férfiasan volt brendezve.
-Jöjjenek beljebb!-motyogta a férfi az asztal mögül.Nagyon bele volt mélyedve
az egyik papírba.Közelebb lépkedtünk,de a fotelek mögött megálltunk.-Üljenek
csak le!-intett a fotelekre,Jay tenni akart egy lépést,de megfogtam a derekamat
ölelő kezét és megráztam a fejem.A férfira néztem,azt akartam,hogy rám
nézzen,hogy biztos lehessek abban,hogy ő az apám.
Észrevette,hogy nem mozdultunk és végre felemelte a fejét,ránk
pillantott,megdöbbent,a szemei kikerekedtek.
-Elena?-alig hallható hangon kérdezte,de amint tudatosúlt bennem,minden addigi
idegességem szertefoszlott.
-Nem.-feleltem.
-Óh,ööö bocsánat…-sütötte le a szemét.-Csak nagyon emlékeztet valakire.
-Csak nem Elena Marie Gilbertre?-minden önbizalmam visszaszállt amint
kiejtettem anyám nevét.Itt állok,szemben az apámmal,aki szemmel láthatóan nem
felejtette el anyámat.
-Honnan…?
-Az anyám…volt…-motyogtam.
-Te vagy Clara?-a szeme még kerekebbé vált.
-Úgy látom emlékszik rá,hogy van egy lánya…-próbáltam a lehető legszúrósabban
rápillantani,de az erőm hirtelen megint alább hagyott.
-Persze,hogy emlékszem.-állt fel.Jobban szemügyre vett,majd egy halvány mosolyt
küldött felém.-Pont olyan szép vagy,mint az édesanyád.
-Volt!-hátráltam egy lépést.megfogtam Jackson kezét,aki biztatólag szorított
rajta egyet.-Meghalt 14 éves koromban…
-Óh,Istenem!Sajnálom én nem tudtam… szegény Elena!-kezdte el vizsgálni a
földet.-De mégis hogy?Mi történt?
-Beteg volt..-suttogtam.-Leukémia.
-És te?-huppant le az egyik fotelbe.-Mi lett veled azután,hogy Elena…?
-Anyunak volt egy barátnője, Margaret,hozzájuk költöztem…
-Értem…-motyogta.
Elondolkodtam,annyi mindent akartam még megkérdezni,de nem tudtam,hogyan is
kezdhetnék bele.
Jackson közben lehuppant az egyik fotelbe,az ölébe húzott.
-És te vagy…-pillantott Jacksonra.
-Jackson Rathbone!-nyújtotta a kezét Jackson.
-Dr. Kevin Makenzie.
-Ő a barátom.-kulcsoltam össze a kezünket.
-Értem.-bólintott.-És te is Gilbert vagy?-pillantott felém.
-Nem.Megkaptam az ön nevét.
-Tehát Makenzie vagy.-elengedett egy halvány mosolyt.
-Igen.-feleltem.
-Hihetetlen!És az is,hogy itt vagy!-hadonászott a kezeivel,felállt és elkezett
járkálni.
-Miért?
-Sosem gondoltam volna,hogy édesanyád megengedné,hogy szóba állj
velem!Annyiszor megfordult a fejemben,hogy megkereslek,de nem tudtam van-e
nevelőapád,akire azt hiszed az igazi,vagy,hogy akarnál-e látni,vagy hogy
egyálltalán merre éltek…
-Itt élek Los Angeles másik felén!Sosem volt nevelőapám,anyu végig magányos
volt miután megszülettem.Ami pedig azt illeti… valószínűleg nem akartam volna
látni!-adtam választ a mondataira.
-De mégis itt vagy!-csodálkozva,ugyanakkor megannyi áhitattal nézett rám.
-Ezt köszönje a barátaimnak!
Nem tudta mit válaszoljon,mondjon-e rá valamit.Csak állt és engem figyelt,a
huszonéves lányát,akit sosem látott és most hirtelen itt termett a semmiből.
-És…most mik a terveid?-kérdezte.
-Hogy érti?
-Hát tudod…most,hogy már találkoztunk…akarod-e tartani a kapcsolatot,vagy csak
tudni akartad,hogy milyen vagyok és többé látni sem akarsz?
-Még nem tudom.-vontam meg a vállam.-Azt hiszem szeretném megismerni…
-Rendben,azt hiszem ez a legmegfelelőbb döntés.-ült le ismét.
Mindannyian a padlót kezdtük nézni,nem tudtuk mit mondhatnánk,ráadásul még
emészgettem magamban a dolgot.Itt az apám,akiről annyi éven át nem tudtaam
semmit,és most hirtelenjében kiderül,hogy mindig is megakart keresni… de
ugyanakkor… mégis elhagyott.
A csöndet az apró kopogtatás törte meg.
-Elnézést!-nyitott be az asziszztensnő.-Mr. Richie van itt.-pillantott az
ügyvéd úrra.
-Öhm…-pillantott felénk.
-Küldje be nyugodtan!-bólintottam az aszissztensnő felé.
-Rendben.-bólintott és kisietett.
-Richie?-kérdezte Jackson,nekem is ismerős volt a
név,de jelenleg nem igazán érdekelt,hogy honnan.
-Igen,Guy Richie.Az exfelesége azzal fenyegeti,hogy,ha a gyerekek közelébe
megy,bepreli molesztálásért.-magyarázta.
-Várjunk csak!Az exfelesége az nem…-gondolkodott el Jackson.-Madonna?
-De!-bólintott apám.
Biztos,hogy pont most kell ezt megvitatniuk?
Az ajtó kinyílt én pedig felálltam,úgy látszik ennyi jutott annyi év után az
apámból… Jackson is felállt,megfogta a kezem és apámat méregettük.Most,hogy
kéne elköszönnöm tőle?Puszival semmiképpen,de még az ölelést is korainak érzem.
-Ugye,látlak még?-kérdezte,miközben ő is felállt.
-Ha szeretne!-bólintottam.
-Mindenképpen.
-Rendben,akkor majd öö…felhívhatom valamikor?-kérdeztem.
-Persze,de ezen a számon hívj!-firkantott el egy telefonszámot az egyik
névjegykártyája hátuljára.-Ez a magánszámom.
-Rendben-bólintottam.Jackson kezet nyújtott,látva,hogy Mr. Richie már
mellettünk áll.Gyorsan kezet fogtak,jobb ötlet híjján én csak intettem egyet.
-Akkor majd hívom!-biccentettem és kisiettünk az irodából.
